46-47. fejezet

Nos hát elérkezett ez is! Az utolsó két rész! hűűűhhaaa nem gondoltam, hogy valaha is megfogom osztani a neten is ezt a történetet hiszen ez csak egy kis történetnek indult a barátaimnak aztán láss csodát egész jó kis sztori lett belőle. legalább is nekem, mint írónak tetszett :) Folytatás egyenlőre nincs tervben de hosszú még az élet és ki tudja mit hoz a sors :) Remélem tetszett ez a kis történet, akinek bejött ajánlom a többit is (igaz azokat inkább Directionereknek :) ) Nem is húzom tovább az időt jó olvasást és kérek mindenkit azt is aki eddig nem írt a fejezetek alá, hogy egy utolsó, mindent összefoglaló véleményt/kritikát jót, rosszat amit akar írjon nekem :) köszönöm, hogy megoszthattam A mi történetünket veletek :) ♥♥

46. fejezet

Félve rápillantottam, de nem kellett volna. Hideg, kiüresedett pillantást láttam a régi megszokott vággyal és kíváncsisággal teli helyett. Tudtam, hogy én tettem ezt vele. Fájt, de a helyrehozhatatlan dolgokat már nem tudom megjavítani. 
-Chh.- mondta halkan, mikor már beálltam mellé, hogy elkészítsék végre a képet. - Jellemző. - Katt, katt és már el is készült a nem éppen boldogságot tükröző kép. Legalábbis a mi párosunkra nem ez volt a jellemző.
-Akkor induljunk. - törte meg a megfagyott levegőt Kim. Csak álltam ott mintha meg sem hallottam volna. A tudat belém hasított. Végleg elvesztettem. Már nem lesz soha többé semmi sem ugyanaz. Elment és vele együtt szívem is. Elveszítettem ezt a csatát. - Alyssa csipkedd magad, mert magam rángatlak az autóba ha két percen belül nem ülsz itt és ne várd meg míg oda megyek.- észbe kaptam és kirohantam, majd behuppantam az autóba. Mosolyt raktam fel a nem éppen vidám arcomra, de bevált és nem kérdezősködtek. Lassan haladtak az autók a helyszín fele. Hihetetlen, hogy mennyien kíváncsiak erre az átkozott estére. Tulajdonképpen ezzel az egész bálosdival kezdődött ez a nagy veszekedés meg persze azzal, hogy hihetetlenül makacs vagyok. Rosszul éreztem magam, fájt a fejem és rettentően melegem lett.
-Mikor érünk már oda?- kérdeztem pár perc múlva.
-Nem sokára. Mért talán van valami baj kincsem? 
-Azt hiszem még nincs. - hangsúlyoztam ki a még szót.
-Alyss nem izgulsz? - lelkesedett a húgom. Rámosolyogtam.
-Kicsit sem. - mondtam végül gonoszul.
-Ünneprontó. Szerinted ki fog nyerni?
-Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy a hercegünk az Ő lesz. - böktem a fejemmel az előző kocsi felé. Kipillantott, majd vissza rám. - Hiányzik? 
-Jéééé nézd már ideértünk- alig parkolt le apa én már ugrottam is ki a kocsiból és rohantam a tömeg után. Elvegyültem. Ahogy viselkedett velem azok után már nem hiányzik. Bár ha úgy vesszük azért csinálta, mert én így tettem vele. 
Kerestem magamnak egy helyet ahol csendben túl élhettem az estét, míg el nem következik a tánc. Sajnos kis ideig élvezhettem a magány nyugalmát. A lányok megtaláltak és magukkal cipeltek bemutatni az ismerőseiknek. Igazából örültem neki így legalább könnyebb lesz elfelejteni és láthatja, hogy túl vagyok rajta. Felemelt fejjel mentem a lányok után, hol ide hol oda vittek. Mindenféle pasinak bemutattak volt köztük néhány jó fej is, de nem sok a legtöbb csak sznob, bunkó, akik ha egy csinos lányt látnak már csorog a nyáluk, de mivel jók fedő sztorinak velük maradtam beszélgetni. A szememmel megtaláltam Zacket. Nem követtem, csak szemmel tartottam mit csinál épp. Néha oda oda pillantottam. Rosszul esik, hogy nem mehetek csak úgy mellé, de hát ezt mind magamnak köszönhetem. Hosszabb ideig néztem, ahogy egy szőke lánnyal beszélget. Csodálatosan áll rajta az öltöny és az a test. Akaratlanul is elmosolyodtam az emlékek hatására. Abban a pillanatban ő is hátrafordult és észrevette, hogy bámulom. Halvány mosoly bujkált szája sarkában, de mintha megpróbálta volna eltüntetni onnan így egy komoly, boldogtalan, megbántott arcot láttam csak. Elkaptam a tekintetem róla. 
-Figyelsz te rám egyáltalán? - kérdezgette az előttem álló fiú. Azt hiszem Daniel-nek hívták. Nem tudom nem érdekelt.
-Ja, elbambultam. Bocsáss meg de most mennem kell. Viszlát. - azzal otthagytam a maga társaságában. Visszaballagtam a helyemre és leültem. Csak néztem az emberek kavalkádját, hallottam a boldogságtól felnevető emberek moraját. Szinte szikráztak a lábak a táncparketten. Lassan eljött a tánc ideje. Mindenki megkereste párját és felsorakozott. A műsorvezető hölgy felkonferált minket.
-Fogadják szeretettel a bál herceg és hercegnő jelöltek táncát. Ne feledjék szavazni a tánc után éjfélig lehet. - majd lassan elindult a zene. Fejem rettenetes fájásba kezdett és nem akart szűnni. A lépések betanultak voltak így lábaim maguktól működtek. Elérkezett a helycserés rész. Féltem. Féltem, hogy ha ránézek ugyanaz a lenéző szempár fogad, mint délután. Pontosan ezért nem is néztem rá. Szinte éreztem a hideg, eltaszítást ami belőle árad. Egyenesen a földet bámultam, míg el nem kerültünk egymás mellől. Remek Alyss most már semmit sem ronthatsz el és már csak a végpóz volt hátra. Remek és kész. Hatalmas tapsvihar. Hirtelen szédülés tört rám. Szorosan megkapaszkodtam Nate-be aki észre vette, hogy nincs minden rendben.
-Mi a baj? - suttogta.
-Kicsit szédülök. Azt hiszem kimegyek egy kicsit levegőzni. - kimentem és hatalmasat szippantottam a friss levegőből. Lassan helyre jöttem, már semmi bajom nem volt az ég világon leszámítva azt, hogy egy szívtelen, bunkó vagyok, aki másra nem jó csak, hogy összetörje az emberek szívét. Először Zack aztán a szüleim csalódtak bennem. Nem tudom mennyi időt töltöttem kint, de hatalmas tapsviharra lettem figyelmes. Vissza ballagtam és megláttam a színpadon álldogálni egy idétlen koronával a fején Zack-et. A lányok vad sutyorgásba kezdtek mikor beléptem a terembe.
-Ki gondolta volna? - tettem fel magamnak ezt a költői kérdést. 
-És most, hogy a hercegünk meg van.. találjuk meg mellé a hercegnőjét. - mondta a hölgy a mikrofon mögött. - Az idei Nyári Bál hercegnője..

47. fejezet

Még utoljára rendesen szemügyre vettem és hátat fordítottam, amikor meghallottam a nevem:
-Alyssa Jane Evans...Gratulálok igazán helyes hercegünk és bájos hercegnőnk lett. - csak álltam ott. Nem hittem a fülemnek. Ez nem lehet igaz. Zack arcán ugyanaz a meglepett arc látszott, aztán újra csak szimpla és egyszerűre, már-már lenézőre váltotta vonásait. Valaki megragadta a kezem és a színpad fele kezdett tologatni. Nem fogtam fel, hogy lehet ez. Hiszen szinte végig fapofával táncoltam. Sőt az a feszültség ami közöttünk volt szinte kizárta a lehetőségét annak, hogy nyerjek. Már a színpad lépcsőjén vezettek fel. Mikor felpillantottam. A műsorvezető széles vigyorával találtam szemben magam. Felkísért a színpad azon felére ahol még nem állt senki, majd óvatosan hajamba tűzte a tiarát. Még mondott valamit, de nem igazán figyeltem rá. A bennem felgyülemlett érzelmek kavalkádja jobban izgatott. Csak a végét hallottam
-.Akkor készüljön el az első páros fotó. - tapsikolt. Aztán közelebb tolt minket. Zavarban voltam és szívem majdnem kiugrott a helyéről. Ez az érzés már régen nem jelentkezett mégis kellemes volt. Gyorsan elkészítették a képet aztán körbe vettek minket a barátok, rokonok, ismerősök. Egyre távolabb kerültünk egymástól. Figyelmemet elterelték a lányok, akik fényképet akartak csináltatni velem. Nem akartam megbántani őket ezért belegyeztem. Fél órás pózolás után időt kértem. Épp az asztalok felé tartottam, hogy leülhessek, mikor Melissa lépett oda elém.
-Na nézd már és sikerült neki megnyerni e. Bár nem értem mért, hiszen úgy táncoltál mint egy öregasszony..pff.. meg ahogy kinézel. - kacagott fel. Ha nem lenne itt ennyi ember már rég felpofoztam volna. 
-Hagyj már békén. Egyáltalán mért utálsz ennyire? - förmedtem rá.
-Még van képed ilyet kérdezni. 
-Kérlek! Világosíts már fel, hogy mit tettem ellened, mert fogalmam sincs. - ekkor mérgesen rám nézett.
-Hogy mit? - ekkor pofon vágott – Elvetted tőlem Zack-et. - az arcom sajgott, de nem hagytam győzni.
-Nem én vettem el tőled, hanem te taszítottad el és arról meg nem tehetek, hogy szeret sőt valószínűleg én is összetörtem a szívét. Remélem örülsz. - azzal otthagytam és kerestem valami ismerőst. Csak Sophie-t találtam meg. 
-Úristen mi történt veled? - kérdezte aggódva.
-Veszekedtem. 
-Kivel? - kerekedett ki a szeme.
-Elég ha annyit mondok, hogy Barbie? - néztem rá. 
-Ohh akkor már értem. Na gyere segítek. - kimentünk a mosdóba, ahol hideg vizes borogatást rakott rá.
-Köszönöm. - suttogtam neki halkan. 
-Mire valók a barátok? - mosolygott kedvesen, majd összeráncolta a szemöldökét. Halvány kíváncsiságot véltem felfedezni tekintetében. Végül kibökte. - és mi a helyzet veletek? 
-Nem tudom. A mai nap teljesen máshogy viselkedett velem. Félek, hogy már örökre elvesztettem, de ugyanakkor rájöttem, hogy kell nekem és nem szabad elengednem. A legjobb lesz ha azzal kezdem, hogy gratulálok neki. Nem tudod merre van? - szomorú pillantása baljós előjelű volt. 
-Te nem tudod? 
-Mit? - hangom már szinte hisztérikus volt. 
-Már fél órája elment..- nem hagytam befejezni..
-Mért?
-Mert felvették a New York-i foci csapatba ezért oda költözik, de minél előbb menni e kell és.. és...- hajtotta le a fejét.
-Mi és? Sophie kérlek mond már! 
-És azt mondta, hogy mivel nincs kiért maradni a legkorábbi géppel megy, ami pontosan fél óra múlva indul. 
-Nem hagyhatom. Legalább bocsánatot kell kérnem tőle. - Nem akarom elveszíteni. Szeretem. A sírás kerülgetett, de erőt vettem magamon és kirohantam a táncparkett felé. Vadul kerestem Gareth-et. Az ajtónál találtam meg mintha már várta volna, hogy jövök. Furcsa volt, de nem érdekelt abban a pillanatban. 
-Kérlek vigyél ki a reptérre most azonnal. Könyörgöm. - nagyon megsajnálhatott, mert egyből igent mondott. Gyorsan beültünk és már indított is. Féltem, hogy elkésünk. Már csak a fő úton kell végig menni és kész ott vagyunk még oda érhetünk. Már majd nem ott vagyunk. Ekkor hirtelen az autók lassítani kezdtek és lassan dugóba tömörültek. Remek. Pont most! - Így nem érünk oda időben. El fogom veszíteni – kétségbe estem. Ekkor lerúgtam a magassarkúm és kivágódtam az autóból. Rohantam a reptér irányába ahogy csak tudtam. Cikáztam az autók között. A bejáratnál lassítottam, majd bementem. A váró kihaltnak és üresnek tűnt. Ekkor egy hang a hangosbemondóba közölte a hírt:
-New York-i járatunk sikeresen elhagyta a kifutó pályát. A következő gép fél órás késéssel indul Párizsba. Köszönjük figyelmüket. - Nem lehet. Elkéstem. Elvesztettem. Örökre. Összeestem a váró terem közebén és sírtam hajam mind az arcomba lógott és nem érdekelt, hogy ki lát vagy ki nem. Az életemnek vége és erről csak is én tehetek, mert olyan önfejű és makacs vagyok. Egy hisztis hárpia. Nem érdemlek mást csak egy üres szobát ahol nem törhetek össze szíveket és nem bánthatok meg embereket. Visszagondoltam az együtt töltött emlékekre. Az első találkozásra...az első csókra.. és azokra az éjszakákra amit együtt töltöttünk. Hirtelen egy ismerős dallamot halottam meg. Azt hittem a telefonom csörög. Megnéztem és nem. A gitár mellé egy hang is társult. Kíváncsian emeltem fel a fejem. A hang irányába fordultam, majd megpillantottam Őt. A szívem rohamosan kezdett verni. Alig kaptam levegőt. Felpattantam. Lassan indultam meg felé félve attól, hogy ez egy álom és elveszítem. Aztán egyre gyorsabban és gyorsabban mentünk míg végül egymás elé nem értünk. 
-Hát nem mentél el? - néztem mélyen a szemébe. - azt mondtad nincs kiért maradnod.- mondtam gyermeki ártatlansággal. 
-Akkor te mért vagy itt? 
-Mert..mert..- lehajtottam a fejem. - Féltem. Féltem, hogy örökre elveszítelek és sosem látlak többé. Féltem attól is, hogy nem bocsátasz meg nekem amiért így játszottam veled és összetörtem a szíved és végül féltem attól, hogy magamnak is bevalljam, halálosan beléd szerettem. - ujjával államat felemelte így tekintetünk újra összefonódott. Lágyan, de határozottan megcsókolt. Tudtam, hogy ez hiányzott. Végre enyhíthettem vágyaimon egy időre. Homlokunkat összeérintve álltunk a terem közepén. 
-Örülök, hogy eljöttél és, hogy a hercegnőmnek mondhatlak. Egyébként el kell mondanom cica gyönyörű vagy. - Végre kitudtam mondani, tisztán és nyíltan, egyenesen a szemébe:
-Szeretlek. - majd hosszan, forrón megcsókolt.

The End!

(komizz!)